A puhatestűek közül közismert az éti csiga, amelynek példányaira gyakran bukkanhatunk nedves területeken, védettsége miatt korlátozottan gyűjthető!
Az ízeltlábúakhoz tartozó pókok érdekes képviselője a melegkedvelő fojtópók. A balkáni-itáliai színezőelem északi-bakonyi megtalálásáig a dél-erdélyi Orsova volt a legészakibb lelőhelye. Rendkívül dekoratív megjelenésű a sárga, fekete, fehér csíkos potrohú darázspók. Az eurázsiai és észak-afrikai elterjedésű faj a nedves, nyirkos, vizenyős területek lakója, hálóját jellegzetes, egy vagy két X alakú, fehér beszövés díszíti. Védett a bikapók, hímjének kárminpiros potrohát négy bársonyos fekete folt díszíti, a nőstény egyszerű barnásfekete színű.A rovarvilág legjobb repülői közé tartoznak a szitakötők. Tipikusan „kétéltű" (amfibikus) állatok, lárváik kivétel nélkül vízben fejlődnek ki. Az erdei rabló hazánk egyetlen kifejlett alakban áttelelő szitakötője, néha már februárban láthatók példányai. A fogólábúak egyetlen hazai képviselője a melegkedvelő imádkozó sáska, vagy más néven ájtatos manó. A jókora testű ragadozó nevét hatalmas első pár lábának sajátságos tartásáról kapta.
Jelentős, a Bakonyicumot elkülönítő színező elem az egyenesszárnyúakhoz tartozó karcsú szöcske. Száraz, füves területek gyakori faja az olaszsáska, amelynek repülőszárnyai halvány rózsaszínűek. Nyílt dolomitgyepekben, homokpusztagyepekben él a védett változó sáska.
Rétek, kaszálók, legelők ernyős virágzatú növényein találkozhatunk a csíkos pajzsospoloska mutatós, fekete-piros színezetű példányaival. A terület vizeiben mindenütt előfordulhat a ragadozó víziskorpió, amely hosszú légzőcsöve segítségével lélegzik. Már kora tavasszal megjelenik a verőköltő bodobács, piros-fekete mintázatú, csoportosan megjelenő példányaival mindenhol találkozhatunk.
A bogarak rendkívül gazdag rendjéből említsük meg a mediterrán elterjedésű cirpelő gyászbogarat, amelynek legtöbb hazai lelőhelye a Bakonyban található. Bükköseinkben él egyik legszebb cincérünk, a magashegységekre jellemző, hamvas szürkéskék alapszínű, bársonyos fekete foltokkal díszített havasi cincér. A faj védett, akárcsak a futóbogarakhoz tartozó lapos kékfutrinka és a tölgyesekben honos szarvasbogár.
A rovarvilág talán leglátványosabb csoportját alkotó lepkék közül sokak által ismert a védett nappali pávaszem. Az áttelelő faj lárvái a csalán leveleit fogyasztják. A pillangókhoz tartozik a pompás megjelenésű fecskefarkú lepke és a kardos lepke. Mindkét faj védett, az előbbi hernyói ernyősvirágzatú növényeken, az utóbbi hernyói mandulán, kökényen, szilván táplálkoznak. Egyik legszebb fajunk a hajnalpírlepke, halvány tojáshéjszínű első szárnyait a felkelő nap színére emlékeztető folt ékesíti.
Társas formában és magányosan élő fajok egyaránt megtalálhatók a hártyásszárnyúak között. Egyes fák, bokrok érdekes képződményei, a gubacsok a gubacsdarazsaknak köszönhetik létrejöttüket. Az állatok petéiket a növények rügy-, gyökér-, virág vagy levélrészébe helyezik el, ahol a fejlődő lárvák a körülöttük lévő szövetet védekezésre, sejtburjánzásra késztetik. Ezekből képződnek az egyes fajokra jellemző nagyságú, formájú és színű gubacsok. Legnagyobb közülük a nagy magyargubacs, amely a kocsányos tölgy rügyéből alakul ki. A valódi darazsakhoz tartozik legnagyobb termetű darazsunk, az ember számára is veszélyes lódarázs. A fényre repülő faj odvas fatörzsekben készíti a fészkét.
A Bakony eredeti növényzete a zárt lombos erdő volt, a mai mozaikos tájszerkezet a többezer éves emberi tevékenység következménye. A természetes növénytakaró összetétele elsősorban az éghajlati hatásoktól függ, annak változása maga után vonja a növényzet megváltozását is. Az utolsó jégkorszak elmúltával a vidék éghajlata, s rajta keresztül növényzete periodikusan változott, voltak a mainál jóval hidegebb, melegebb, csapadékosabb vagy szárazabb időszakai.
A Bakonyt leginkább jellemző növénytársulás - a középhegységi bükkös -az országban itt éri el legnagyobb kiterjedését, mivel viszonylag közel van az esőfelhőket, páratelt légtömegeket adó Atlanti-óceánhoz. A bükk - csapadék- és páraigényes fajként -jól érzi magát a hegység magasabb részein, olyannyira, hogy a tölgyes és bükkös zóna közötti keskeny átmeneti sávot, a gyertyános-tölgyesek zónáját is nagyrészt elfoglalja. A magassági övenként elkülönülő tölgyes-gyertyános-tölgyes-bükkös zónák másutt szabályos ritmusa tehát a Bakonyban megbomlik, a tölgyesek gyakran közvetlenül a bükkösökkel érintkeznek. Nagyobb gyertyános-tölgyes foltok csak a Tési-fennsíkon, Gézaházánál és Kab-hegy-Agár-tető környékén találhatók. A két zonális erdőtársulás közös jellemzője a cserjeszint csaknem teljes hiánya: a bükk erősen záródó lombkoronaszintje nem teszi lehetővé az alsóbb szintek életközösségeinek fajgazdag kialakulását. A gyertyános-tölgyesekben a közönséges gyertyán az, amely kitölti a tölgyes lombkorona hézagait, a bükköshöz hasonló fényviszonyokat teremtve.
Ha a zonális (klimazonális) erdőtársulás a kitettség hatására más zónába ékelődik be, úgy ott extrazónális társulásként fogjuk fel. Egy fennsíkon pl. a természetes cseres-tölgyes állomány a klimazonális erdőtársulás. A fennsík alatti, hűvös északi lejtőn ugyanakkor gyertyános-tölgyes vagy bükkös jelenik meg, amelyek saját zónával is bírnak, helyileg azonban a cseres-tölgyesek közé ékelődve találhatók. Ezt a jelenséget az erdőjáró ember is gyakran megfigyelheti.A fenti növényzeti övek mellett a természetes növénytakarónak vannak olyan társulásai, amelyek valamely, a növényi élet számára fontos környezeti tényező (hő, fény, talaj, víz) hatására jelennek meg. 
Ezek az intrazonális társulások nem kötődnek egyetlen növényzeti zónához, esetünkben a tölgyestől a bükkös zónáig megjelenhetnek. Ilyenek a patakparti puhafa-ligeterdők, égeresek, rekettyefüzesek, a száraz, meleg, sekély talajon (déli oldalakon) megjelenő természetes száraz gyepek, bokorerdők. Ezt a természetes változatos képet bontotta meg az ember, hogy életfeltételeit, gazdálkodásának körülményeit kialakítsa. Létrehozta mesterséges (belterület, szántó) és féltermészetes (rét, legelő) életközösségeit, amelyeket mesterségesen tart fenn (taposás, szántás, kaszálás, legeltetés). Kevesen tudják, hogy egy szép vadvirágos rét, egy legelő vagy legelőerdő az ember által létrehozott féltermészetes életközösség. Ha a kaszálással, legeltetéssel felhagynak - ez napjaink gyakori jelenségévé vált - a növényzet változása megindul, és ismét megjelenik a környékre jellemző erdő. A folyamat viszonylag gyorsan, 20-50 év alatt végbemegy.
A természetes intrazonális erdők közül említést érdemelnek a szurdokerdők, mint a turisták által előszeretettel látogatott mély völgyek erdei. Kialakulásukban fontos tényező a kevés fény, a levegő magas páratartalma és hűvössége. Számos ritka páfrány és virágos növény élőhelye. Jellegzetes társulásjelző növénye a védett évelő holdviola, amelyet a köznyelv pénzvirágként is ismer.
A területen két ritka, reliktum jellegű erdőtársulás található, a fenyőfői ősfenyves és a szentgáli tiszafás. Az ősfenyves a jégkorszakot követő fokozatos felmelegedés hatására megjelenő természetes erdeifenyvesek (fenyő-nyír kor) megmaradt képviselője. Az elmúlt 12 000 év növényzeti viszonyait jól ismerjük, s tudjuk, hogy elsőként az erdeifenyő jelent meg, s terjedt el a Kárpát-medence területén. Később a visszatérő lombos erdők kiszorították élőhelyeiről. A Fenyőfő környéki futóhomokos felszínen a pionír (első megtelepedő) fajként számon tartott erdeifenyő képes volt dacolni a lombos erdők inváziójával, így maradhatott fenn a fenyő-nyír kor utolsó mohikánjaként.
A szentgáli tiszafás a Déli-Bakonynak a Veszprém-Devecseri-árokra letörő északi lejtőjén található. Az atlantikus klímaigényű, Európában visszaszoruló fenyőkkel rokon tiszafa a különleges mikroklimatikus adottságok hatására tudott fennmaradni a bükkösökben, második lombkoronaszintet alkotva. Őshonosságát illetően megoszlanak a vélemények. Egyes kutatók az atlantikusabb éghajlatú időkből máig fennmaradt reliktumnak tartják, míg mások betelepített növénynek. A telepítés indokául azt hozzák fel, hogy Szentgál a középkorban királyi vadászfalu volt, lakói nemesi kiváltságokat élveztek, a királynak vaddal adóztak. A vadászat egyik fontos eszköze az íj volt, és a tiszafa sűrű, rugalmas fája kiváló íjalapanyag.
A Bakony területén több mint másfélezer magasabb rendű (edényes) növényfaj él. Legtöbbjük megtalálható más tájakon is, ritka az, hogy egy adott növény egyetlen földrajzi helyen fordul elő. Vannak azonban növények, amelyek - annak ellenére, hogy másutt is élnek - jól jellemzik egy-egy táj növényvilágát. A teljesség igénye nélkül a hegység jellemző növényei közül mutatunk be néhányat:
A szártalan kankalin atlanti-mediterán elterjedésű, a Bakony bükköseinek, gyertyános tölgyeseinek megkapó szépségű, kora tavaszi virága. Sárga virágcsokrai enyhébb teleken már decemberben is nyílhatnak.
Ha a másfélezer itt élő fajból az öt legjellemzőbbet kellene kiválasztani, az ötösfogat biztos tagja lenne a babérboroszlán. Nevét a babérra emlékeztető örökzöld leveleiről kapta. Szerény megjelenésű, kicsiny zöldes virágai a levelek között, kora tavasszal nyílnak. Húsos, gömbös termése kékesfekete színű. Ugyancsak az ötösfogatba sorolható a havasi turbolya. Fehér, ernyős virágai jelentéktelenek, kissé foltos, osztott, nagy leveleiről nem virágzó állapotban is könnyen felismerhető. A szurdokerdők hűvös, nyirkos klímájában tudott alacsony tengerszint feletti magasságban fennmaradni, egyébként a magashegységek növénye. A havasi ribiszke az Északi-Bakony szurdokainak szikláin él. Néhány bakonyi lelőhelyén kívül Magyarországon csak az Északi-középhegység egy-egy pontján található. Valódi jégkorszaki reliktum, egyben a Bakonyra jellemző faj a magyar cifra kankalin, amely a bükkösök és meleg tölgyesek érintkezési zónájában, számos érdekes növényfajt rejtő karsztbükkösök szikláin él. Sárga virágai kora tavasszal nyílnak, húsos levelei megdörzsölve kellemes, fűszeres illatúak. Jégkorszaki maradványnövény a győzedelmes hagyma is, élőhelye a medvefülkankalinhoz hasonló. Bimbósan bókoló virágzáskor felegyenesedő virágai, szárlevelei és hálózatosán, recésen foszló hagymaburoklevelei révén különböztethető meg a gyakori, csak tőlevelekkel bíró medvehagymától.
A Bakony klímáját a kontinentális, a mediterrán és az atlanti típusok keveredése határozza meg. Hűvös és nedves (atlanti) hatás a Bakony északnyugati, ill. magasabb részein tapasztalható. Délnyugaton enyhébb, mediterrán, ill. meleg és szárazföldi hatás dominál keleti irányból. A domborzat hatásai - a délies fekvés, vagy az északias kitettség - is nagyban befolyásolják a hőmérséklet- és csapadékértékek alakulását. Az évi középhőmérséklet 8,5 és 10,7 °C között, az évi csapadékmennyiség 550-850 mm között változik. Uralkodó az északnyugati szél, északról és északnyugatról orkánszerűen érkeznek a hideg légtömegek. A legtöbb esőt a hegység északi oldalának ütköző felszálló légtömegek viszik, amelyek nagy része a Magas-Bakonyban. Bakonybél térségében hullik le (évi átlagos mennyisége: 780 mm).
A Bakony vízrajzi térképe meglepően színes, források és változó hozamú vízfolyások jellemzik. A fennsíki medencéket lecsapoló patakok mélyen bevágódott völgyekben törnek át a karbonátos kőzetekből felépülő hegyvonulatokon. Vízi túrázásra alkalmas vízfolyás hiányában izgalmas „bakancsos" szurdoktúrákat tehetünk a Cuha, a Gerence, a Gaja, a Kő-patak festői völgyeiben. A természetes tavak, önálló mocsarak meglehetősen ritkák a hegységben. Kivétel a Kab-hegy és a Tálodi-erdő bazaltfennsíkja, valamint a pulai bazaltterület, amelyeken pompás tavacskák és mocsarak sorakoznak.
A korábbi intenzív bauxit- és szénbányaműveléseket kísérő karsztvízszint-süllyesztések érezhetően csökkentették a hegység vízkészletét. Jelenleg a bányaművelések évtizedes szüneteltetésének kedvező hatásait figyelhetjük meg, a források vízhozama visszatér, ill. emelkedőben van. Az egykor kiszáradt területeken újra megjelenik a talajvíz, s annak - sokszor kedvezőtlen - hatásai is.
A kutak, források vízhozama, vízkészlete nemcsak a vízkiemelések, hanem a csapadékhiány, az erdőirtások következtében is csökken. Minden forrás védett, tisztaságukra, megóvásukra a Bakony természetjárói is ügyelnek. Az Északi-Bakony legszebb, ma is bővizű forrása a Tiszta-víz-forrás.
Területünk a Dunántúli-középhegység (Bakonyerdő) nyugati és részben délnyugati vidékéből építkezik, az egymástól eltérő tájak, tájcsoportok elnevezése is érzékelteti, milyen változatos és kiterjedt részei vannak a Bakony-vidéknek, azaz a Bakony hegységnek.
I. Az Északi-Bakony részei:
1. Öreg-Bakony (Magas- vagy Pápai-Bakony)
2. Keleti-Bakony (Palotai- vagy Tési-Bakony)
3. Bakonyi kismedencék
4. Veszprém-Devecseri-árok
II. A Déli-Bakony részei:
5.Veszprém-Nagyvázsonyi-medence
6. Kab-hegy-Agár-tető csoport
7. Sümeg-Tapolcai-hát
8. Devecseri-Bakonyalja
III. Bakonyalja:
9. Pápai-Bakonyalja
10. Pannonhalmi-dombság
11. Súri-Bakonyalja.
Domborzatilag többségében 300 400 m tszf-i magasságú, változatos felszinű alacsony középhegység, amelynek tömege a Mezőföld és a Kis-Alföld síkságából emelkedik ki.
A Bakonyt északi és déli részre osztó, hegységközi szerkezeti árokban (devecseri törésvonal) futó 8-as főutat a Magas- és a keleti Bakony 500-600 m-es magaslatai strázsálják. A Bakony legmagasabb csúcsait természetesen a Magas-Bakonyban találjuk: a Kőns-hegy (709 m) s a vele egy tömbben lévő, 661 m magas Kékhegy. Délebbre a Papod és a Középső-Hajag (egyaránt 646 m) jelentős magaslat. A Telegdi Roth-törésvonal menti hegyvonulat legmagasabb tagja a Nagy-Som-hegy (649 m), és még a zirci Csengő-hegy emelkedik 500 m fölé. A Cuha törésvonaltól keletre fekvő Keleti-Bakony legkiemelkedőbb pontjai az Öreg Futóné (574 m), az Öreg-Ámos (526 m), mellettük a Márkus szekrénye, a Tunyok-hegy. az alsóperei Csengő-hegy nyúlik 500 m fölé.
A Déli-Bakonyban bazalttakaróval fedett magaslatok várnak a túrázókra, közülük legmagasabb a Kab-hegy (599 m). Szentgál határában akad néhány 500 m-es hegycsúcs, köztük az Üsti-hegy 536 m.
A terület földtani múltja
Közel 200 éve, hogy a francia térképező geológus-utazó. BEUDANT F. S. .Magyarország és Erdély" c. térképén a Dunántúli-középhegység földtani felépítéséről először adott hírt. Az 1850-es évektől osztrák, majd magyar térképező geológusok, öslénytankutatók, nyersanyagkutatók serege dolgozott, s részletesen vizsgálta a Bakony földtani felépítését, földtörténeti múltját. Ma már meglehetősen pontos képünk van minderről.
A Bakony a Dunántúli-középhegység legkiterjedtebb vidéke, tágabb környezetében - a dunántúli medencékben - 1000-4000 m vastag .fiatal" pannóniai rétegsor fedi azt az aljzatot, ami a Bakonyban a felszínre emelkedett a földtörténeti idők során. A magaslat és a „mélység" között néhány vulkán kitörése, ill. a kutatófúrásokkal felszínre hozott anyag árulkodik a földtani felépítésről. A Bakony a Dunántúli-középhegység részeként a Déli-Alpokból kiszakadt, s az idők folyamán ÉK felé tolódott kőzetlemez-töredékhez tartozik. Az ősidőkben a „Bakonyikum" valahol az Alpokban, Lombardiától és a Dolomitoktól É-ra lehetett. Innen tolódott el, nyomódott ki mintegy 5-600 kilométerrel északkeletre, és került a késő miocén idejére jelenlegi földrajzi helyzetébe.
A hegység rétegsora uralkodóan üledékes kőzetekből, zömmel karbonátokból épül fel. Szerkezetét az idősebb képződményekből álló lapos teknő szabja meg, amelynek tengelye nagyjából Sümeg és Mór között húzódik. E tengelyben találjuk a teknőt felépítő fiatalabb kőzeteket, míg dél-délkeleti és észak-északnyugati szárnyán kifelé haladva egyre idősebb kőzetek bukkannak felszínre.
Földtörténeti ókor. Az ordovicium időszakban képződött kvarcfillit, staurolitos csillámpala a legősibb ismert kőzet. A szilur fekete kovapala kavicsaiból parányi őslények kerültek elő, amelyek mély vizű őstengerről vallanak. A devonban agyagpala, márga ülepedett le, ugyancsak tengeri környezetben. Az üledékképződést időnként tenger alatti vulkánkitörés zavarta meg.
A vastag üledéksorozat a variszkuszi hegységképződés során átalakuláson, metamorfózison ment át (palásodás, gyűrődések). A variszkuszi magashegységet felépítő kőzetek nagyarányú lepusztulásából származik a permi vörös homokkő. A törmeléket folyóvizek rakták le, amelyek félsivatagi környezetben tartottak a közeli tenger felé.
A földtörténeti középkor beköszöntekkor, a triász időszakban a Tethys-óceán előrenyomulása vetett véget a folyóvizek uralmának. Kezdetben árapály-övi, sekélytengeri törmelékkőzetek: homokkő, aleurit rétegek jöttek létre, majd eluralkodtak a karbonátos kőzetek. A mélyebb tengeri medencékben az árapályöv alatti képződmények: márga, mészmárga is megjelent. A középső triász időszakban kezdődött meg az üledék-gyűjtő tengermedence feldarabolódása; kisebb részmedencék, közöttük platók, azaz hátságok keletkeztek; lemezes márga, gumós, tűzköves mészkő rétegek vallanak erről. Egy távoli tűzhányó kitörésének emlékeit a tengerfenéken leülepedett, zöldesfehér tufitrétegek őrzik. A késő triászban kezdetben nyílttengeri márga, mészmárga mészkősorozat rakódott le, majd hatalmas karbonátplatform (jórészt algák szőnyegszerű telepei révén létrejött zátonyszerű lapos hát) alakult ki, épülése lépést tartott a tengerfenék lassú süllyedésével. A platform legfontosabb képződménye a közel 1000 m vastag fődolomit, a hegység jelentős részének kőzetanyaga
