A Bakony eredeti növényzete a zárt lombos erdő volt, a mai mozaikos tájszerkezet a többezer éves emberi tevékenység következménye. A természetes növénytakaró összetétele elsősorban az éghajlati hatásoktól függ, annak változása maga után vonja a növényzet megváltozását is. Az utolsó jégkorszak elmúltával a vidék éghajlata, s rajta keresztül növényzete periodikusan változott, voltak a mainál jóval hidegebb, melegebb, csapadékosabb vagy szárazabb időszakai.

A Bakonyt leginkább jellemző növénytársulás - a középhegységi bükkös -az országban itt éri el legnagyobb kiterjedését, mivel viszonylag közel van az esőfelhőket, páratelt légtömegeket adó Atlanti-óceánhoz. A bükk - csapadék- és páraigényes fajként -jól érzi magát a hegység magasabb részein, olyannyira, hogy a tölgyes és bükkös zóna közötti keskeny átmeneti sávot, a gyertyános-tölgyesek zónáját is nagyrészt elfoglalja. A magassági övenként elkülönülő tölgyes-gyertyános-tölgyes-bükkös zónák másutt szabályos ritmusa tehát a Bakonyban megbomlik, a tölgyesek gyakran közvetlenül a bükkösökkel érintkeznek. Nagyobb gyertyános-tölgyes foltok csak a Tési-fennsíkon, Gézaházánál és Kab-hegy-Agár-tető környékén találhatók. A két zonális erdőtársulás közös jellemzője a cserjeszint csaknem teljes hiánya: a bükk erősen záródó lombkoronaszintje nem teszi lehetővé az alsóbb szintek életközösségeinek fajgazdag kialakulását. A gyertyános-tölgyesekben a közönséges gyertyán az, amely kitölti a tölgyes lombkorona hézagait, a bükköshöz hasonló fényviszonyokat teremtve.

A fenti növényzeti övek mellett a természetes növénytakarónak vannak olyan társulásai, amelyek valamely, a növényi élet számára fontos környezeti tényező (hő, fény, talaj, víz) hatására jelennek meg. Ezek az intrazonális társulások nem kötődnek egyetlen növényzeti zónához, esetünkben a tölgyestől a bükkös zónáig megjelenhetnek. Ilyenek a patakparti puhafa-ligeterdők, égeresek, rekettyefüzesek, a száraz, meleg, sekély talajon (déli oldalakon) megjelenő természetes száraz gyepek, bokorerdők. Ezt a természetes változatos képet bontotta meg az ember, hogy életfeltételeit, gazdálkodásának körülményeit kialakítsa. Létrehozta mesterséges (belterület, szántó) és féltermészetes (rét, legelő) életközösségeit, amelyeket mesterségesen tart fenn (taposás, szántás, kaszálás, legeltetés). Kevesen tudják, hogy egy szép vadvirágos rét, egy legelő vagy legelőerdő az ember által létrehozott féltermészetes életközösség. Ha a kaszálással, legeltetéssel felhagynak - ez napjaink gyakori jelenségévé vált - a növényzet változása megindul, és ismét megjelenik a környékre jellemző erdő. A folyamat viszonylag gyorsan, 20-50 év alatt végbemegy.

A természetes intrazonális erdők közül említést érdemelnek a szurdokerdők, mint a turisták által előszeretettel látogatott mély völgyek erdei. Kialakulásukban fontos tényező a kevés fény, a levegő magas páratartalma és hűvössége. Számos ritka páfrány és virágos növény élőhelye. Jellegzetes társulásjelző növénye a védett évelő holdviola, amelyet a köznyelv pénzvirágként is ismer.

A területen két ritka, reliktum jellegű erdőtársulás található, a fenyőfői ősfenyves és a szentgáli tiszafás. Az ősfenyves a jégkorszakot követő fokozatos felmelegedés hatására megjelenő természetes erdeifenyvesek (fenyő-nyír kor) megmaradt képviselője. Az elmúlt 12 000 év növényzeti viszonyait jól ismerjük, s tudjuk, hogy elsőként az erdeifenyő jelent meg, s terjedt el a Kárpát-medence területén. Később a visszatérő lombos erdők kiszorították élőhelyeiről. A Fenyőfő környéki futóhomokos felszínen a pionír (első megtelepedő) fajként számon tartott erdeifenyő képes volt dacolni a lombos erdők inváziójával, így maradhatott fenn a fenyő-nyír kor utolsó mohikánjaként.

A szentgáli tiszafás a Déli-Bakonynak a Veszprém-Devecseri-árokra letörő északi lejtőjén található. Az atlantikus klímaigényű, Európában visszaszoruló fenyőkkel rokon tiszafa a különleges mikroklimatikus adottságok hatására tudott fennmaradni a bükkösökben, második lombkoronaszintet alkotva. Őshonosságát illetően megoszlanak a vélemények. Egyes kutatók az atlantikusabb éghajlatú időkből máig fennmaradt reliktumnak tartják, míg mások betelepített növénynek. A telepítés indokául azt hozzák fel, hogy Szentgál a középkorban királyi vadászfalu volt, lakói nemesi kiváltságokat élveztek, a királynak vaddal adóztak. A vadászat egyik fontos eszköze az íj volt, és a tiszafa sűrű, rugalmas fája kiváló íjalapanyag.

A Bakony területén több mint másfélezer magasabb rendű (edényes) növényfaj él. Legtöbbjük megtalálható más tájakon is, ritka az, hogy egy adott növény egyetlen földrajzi helyen fordul elő. Vannak azonban növények, amelyek - annak ellenére, hogy másutt is élnek - jól jellemzik egy-egy táj növényvilágát. A teljesség igénye nélkül a hegység jellemző növényei közül mutatunk be néhányat:

A szártalan kankalin atlanti-mediterán elterjedésű, a Bakony bükköseinek, gyertyános tölgyeseinek megkapó szépségű, kora tavaszi virága. Sárga virágcsokrai enyhébb teleken már decemberben is nyílhatnak.

Egyik legritkább növényünk a szálkás vagy rozsnokképű árvalányhaj. A Földközi-tenger mellékén gyakori növény egyetlen közép-európai termőhelye a Bakony egyik délre néző völgyének oldalában, alig szobányi folton található. A bükkösöktől körülvett, szélmentes, védett hegyoldal évszázados molyhos tölgyei sejtetni engedik a különleges mikroklimatikus viszonyokat. Egyesek a Balkán felől hajtott, a Bakonyban makkoltatott sertések általi behurcolásnak tartják, de egyáltalán nem kizárt, hogy az utolsó jégkorszak lehűléseit helyben átvészelő, harmadidőszaki maradványnövény (reliktum).

Egy adott terület állatvilágának kialakulásában jelentős szerepe van a növénytakarónak, hiszen általában ez biztosítja az állatok közvetlen környezetét, a táplálkozási, rejtőzködési, utódnevelési stb. feltételeket.

A Bakonyban a déli, meleg- és szárazságkedvelő, mediterrán körülményeket igénylő fajok éppúgy megtalálhatók, mint az északi, magashegységi, hűvösebb, nedvesebb környezetet kedvelők. Itt találkozik például a síkvidéken honos vöröshasú és a hegyvidéki elterjedésű sárgahasú unka.

A magyarországi fauna a feltételezések szerint mintegy 43 000 fajt számlál, a Bakonyban az eddigi kutatások 15-25 ezer faj jelenlétét mutatták ki. Túlnyomó többségük szárazföldi, csupán kisebb hányaduk vízi vagy vízben fejlődő állat. Alább természetesen csak ízelítőt adhatunk azokból a gyakori, érdekes vagy ritka, védett fajokból, amelyek a hegység élővilágának megőrzendő értékeiként a tájban barangoló ember szeme elé kerülhetnek.