XIV. Hamahama túlélőtúra avagy az eltévedések krónikája
Ostojin Olivér facebook-os bejegyése

Történetünk 2013. október 25-én, péntek éjszaka veszi kezdetét. 23:30-kor indultunk el a rengetegbe. A megadott őrzött és őrzetlen pontok bejelölésével a bázison különösebb gondunk nem akadt, az előző túrákon már elsajátítottuk a dolog algoritmusát. Igaz, idén tettek bele még egy-két csavart, de pár percnyi -káromkodásokkal tarkított- fejvakarást követően rájöttünk a logikájára. Úgy éreztük megállíthatatlanok vagyunk (ez az érzés kb. fél óráig tartott). Térkép a kézbe,lámpa a fejre...go Johnny go-go-go!

Az elejétől kezdve elég vad tempót diktáltunk, hagytuk el az előttünk induló csapatokat sorban egymás után. Azt szokták mondani,hogy akinek nincs a fejében, annak van a lábában. Ez ránk halmozottan érvényes volt a túra első szakaszában (tele voltunk energiával...mit nekünk egy kis hegy?). Két irányból közelíthettük volna meg az első őrzött pontunkat: a hegy lábánál haladva illetve a hegy gerincén. Na, mit gondoltok melyiket választottuk? Amikor már jócskán elhagytuk a hegy lábához vezető elágazást (és fölfogtuk mit tettünk), azzal vigasztaltuk magunkat, hogy így a durvábbik szakaszt választva legalább lesz egy "grátisz" őrzetlen pontunk, épp útba fog esni. Nincs vissza, csak előre, föl a hegyre.

A csapatból mindenkinek volt fejlámpája, vagy legalábbis valami annak tűnő tárgy. Tudjátok, az a jóféle kínai ami ha olyan kedve van csökkenti a fényerejét vagy kikapcsolódik random időközönként. Éjszakai túrák alkalmával külön hangulatot ad a dolognak, főleg ha szakadék szélén ugrálod át a méteres átmérőjű kidőlt fákat. Szerencsére az egyik csapattársam rendelkezett egy leírhatatlanul nagy fényerejű jószággal. Egyszer-kétszer amikor az ég felé világítottunk Batman szerintem azt hitte, hogy Gothamban jelenése van. Volt rajta stroboszkóp funkció is, az elején még vicces volt, de később nem használtunk közös megegyezés és a retináink védelme érdekében.

Eddig többé-kevésbé még minden úgy történt, ahogy terveztük. Ezután viszont arra lettünk figyelmesek, hogy az erdő közepében vagyunk, jelzés sehol, csapás sehol, semmi sehol. Egy rossz horror filmben is így kezdődik az akció. Miután ez tudatosult bennünk, valahogy senki sem akart az utolsó lenni a sorban. Végül abban maradtunk, hogy menni kéne valamerre, mert nem jó dolog elveszve lenni a hegyen. Kelet irányában indultunk el, ezzel esélyt adva magunknak, hogy ne egyen meg bennünket a medve-disznó-ember vagy a jeti.

Egy jó fél óra bolyongás után rátaláltunk egy földesútra, nyomokból ítélve rendszeresen közlekedtek rajta terepjáró készülékekkel. Ráálltunk erre a nyomkövetős témára, mint az indiánok, ebből már csak nem lesz baj. Rövidesen találkoztunk pár magaslessel is, minden egyes lépéssel biztosabbak voltunk benne, hogy jó helyen járunk és nem nyelt el bennünket a bermuda háromszög vértesi változata. Egyszer azonban figyelmesek lettünk egy eléggé érdekes jelenségre. Vagy 20 kiló alma volt összegyűjtve egy kb. 2 méter átmérőjű körben. Igen, ekkor már le kellett volna esnie nekünk is, hogy éppen minek a kellős közepén állunk, de a felismerés még váratott magára. Pedig ott volt minden jel: almák, magasles...de nem, még nem volt heuréka. Amikor jobban szétnéztünk pár méterre ugyanilyen alakú és mennyiségű rakást találtunk csak épp kukoricából. Ekkor már lehetett hallani egyikünknél-másikunknál, hogy  veszettül kattognak a fogaskerekek...de a végső felismerés akkor jött, amikor a lámpa fényében feltünt az itató. 6 ember egyszerre fogta föl, hogy per pillanat egy ingyen konyha közepén áll amit vaddisznóknak szántak...és a nyomokból adódóan azok szerettek is itt fogyasztani. 3 másodperces hatásszünet, majd mindenkinek az arcára kiült az a "baaaaaaaaaazm*g" kifejezés.

Észrevehetően hangosabban kezdtünk el kommunikálni. Hirtelen nem az eltévedéssel voltunk elfoglalva hanem, hogy minél gyorsabban jussunk minél messzebbre. A nagy hangeffektusokkal tarkított enyhén gyors gyaloglás közepette feltűnt mellettünk egy kerítés. Az volt ezzel a gond, hogy nem tudtuk eldönteni ez most jó nekünk vagy sem. Végülis miért ne kövessük, valahova tán elvezet. Amikor valaki monotonul művel valamit - a mi esetünkben fél óráig bandukol egy kerítés mellett - annak elkezd más dolgokkal foglalkozni az agya. Minek ide ez a kerítés? Miért csinálták? Ki csinálta? ... és jöttek az értelmes megoldások. Zombik vannak elkerítve vagy vaddisznó rezervátumban vagyunk, esetleg mindkettő.

Éppen a tippmix kellős közepében voltunk, amikor pislákoló fényekre lettünk figyelmesek úgy 30 m-re tőlünk. Eszeveszetten elkeztünk rohanni feléjük. Emberek! A megmentőink túrázók voltak, olyanok mint mi...csak nekik még rendben volt a pulzusuk. Mellesleg lehet megijedtek tőlünk amikor nagy csörtögés közepette kiugrottunk a fák mögül. Szótlanságuk miatt ismét kezdett teret hódítani a zombi elmélet, de mivel látszólag minden testrészük megvolt és nem hörögtek ezt elvetettük. Azért pár percig tartottuk a távolságot, tudjátok, biztos ami biztos.

u.i.: Pár órával az eset után, nappal találkoztunk vaddisznókkal. Úgy 50 m-rel előttünk kelt át egy família az úton. Végül de nem utolsósorban a "XIV. Vértesi Hamahama Túlélőtúrán" kicsi csapatunk kb. fél tucatszor tévedt el, nálunk ez új rekord. Büszkék vagyunk rá, hogy ennek ellenére is sikerült 4. helyen beérnünk profi kategóriában (meg is szenvedtünk érte). Egy ideig biztos, hogy a fiktív piros L-ekkel és a kiszántott sárga útvonal jelölésekkel fogok álmodni. Jövőre újra hamahama túra, kéne már egy olyan köcsög amit a dobogósok kapnak (:

Figyelem! Ez az oldal sütiket használ!

A honlap további használatával hozzájárulásodat adod a sütik használatához.

I understand

 


GDPR szabályzat