|
Brutálisan Vidám Vaddisznók a Mátrában |
E-mail írása |
           
|
Írta: Pásti Tamás
|
|
Nagyon fogadkoztunk már egy jó eredményben a túra előtt. Frodó ilyen formán toborozta a nevezőket levelében:
Aki jönne, mennyire tenné oda magát a túrán?
- "Lájtosan mászkálna egyet az erdőben, a hecc kedvéért, plusz két éjszaka ennyiért, és még meleg kaja is? Höjj, ott a helyem" - alapon?
- Menne, ahogy tudna, de nem halna meg a hegyen?
- Nagyon keményen megnyomná, felesleges pihenőket nem téve, taktikusan, a jó eredményre törekedve, apait-anyait magából kihozva, ha már jubileumi a túra? (szeretnék egy ilyen csapatot:)
Ha másként nem is, de szavakban többen is megfogadtuk, a legutóbbi mód szerint fogunk eljárni. És ha már „Brutál Mátra” lett a túra neve, ezúttal Vidám Vaddisznó mivoltunkat megtoldottuk egy „brutális” előtaggal. A benevezett ötfős létszám persze szokás szerint nem lett teljes. Zsolti nem jött, Frodó pedig (szintén létszámproblémák miatt) átigazolt Lakaték kimondhatatlan nevű, kémiai vegyületről elnevezett (Tri-oxo mittoménmicsoda) csapatába. Aztán a két csapat majdnem veszített még egy főt, bár azt már az érkezéskor, és egészen más körülmények között. A faluba érkezve eggyel hamarabb szálltunk le a buszról, és a létszámellenőrzést követően megállapítottuk, hogy Petrát bizony ottfelejtettük a járművön. Már kezdhettünk volna egy csapatösszevonáson gondolkodni, de végül negyed órával később csak előkerült, és azt állította, hogy a központban lévő kocsma szimpatikus. Lehetséges hogy így volt, de mi végül csak a bázistól néhány háznyira lévő egységig kirándultunk el, az eligazítás előtt. Jól tippeltünk mikor előzetesen azt gyanítottuk, ha már tizedik alkalom, akkor tíz őrzött pont lesz. Ugyanakkor a szabályváltozás lényegét ügyesen sikerült titkolni az első előre megadott, őrzött pontig.
Eligazítás után hamar elkészültünk, még várnunk is kellett a rajtra. Csak a megadott pontokat figyelembe véve eltérő útvonalötleteket fogalmaztunk meg. Én egy „nyolcas alakú” pályabejárást képzeltem el, ami a Sas-kővel kezdődik, és Recsken végződik. Danit jobban foglalkoztatta, hogy lesz-e őrzött pont a Kékestetőn, vagy hogy mennyi esélyünk van eljutni a galyatetői őrzött pontig. Abban értettünk egyet, hogy Parádsasvár-Galyatető felé nem indulunk, mivel azt az „enyhén” emelkedő útvonalat én hírből, Dani pedig már tapasztalatból is ismerte. Amint a fotózás lezajlott (Szervezők! Legközelebbre szerezzetek már egy fixre beállított állványt!), megvolt a menetlevél, és vele az első információk a pontok nyitvatartási időiről. Hogy ezek után miért indultunk Recsk felé, arra nem emlékszem, nem tudok logikus magyarázatot adni. Most utólag, tulajdonképpen kedvem lenne leteremteni a csapattársakat, hogyan juthatott ilyen eszünkbe? Hiszen Parád zárt a legkorábban, és így akartunk mégis körbemenni Recsk-Galyatetőnek?
No de így történt, úgyhogy „elvonatoztunk” Recskig, ahol a „Struccfarm” című fakultatív ponttal gyűlt meg a bajunk. Percek óta kutyagoltunk a sötét mellékúton, semmi fény ami telephelyre utalna, a térkép sem így jelzi…Hátra arc! Vissza a feltételezett helyre, ahol aztán csak nem túl megnyugtató távolságban megkötött őrkutyát láttunk, struccok legcsekélyebb jelenléte nélkül. Mínusz öt pont eltérés a tervtől, nem érünk rá, gyerünk tovább! Furcsa, de én talán egész éjszaka ekkor voltam a legálmosabb, a túra második órájában, amíg felértünk a recski táborhoz.
A pontőrök egy autóban ültek, a szélvédőn valami térkép volt (Lehet az, hogy jobban meg kellett volna nézni?), feladat semmi. Két percig csak álltunk ott, mint valami kistelepülés, azaz tanácstalanul. Aztán a pontőrök megkérdezték: Kanázsváron vagy Oroszlánváron akarunk feladatot teljesíteni? Egyik csábítóbb mint a másik… Kérdeztünk mi is: A Kanázsvárra bármikor mehetünk ha azt kérjük, vagy csak most azonnal? A válasz utóbbi módit erősítette meg, így rossz kedvvel átvettük az Oroszlánvár matricát. Dani dühöngött: „Ez innentől olyan mint az 5T, mindenki ugyanarra fog menni…”. Aztán szerencsére még a kocsitól nem messze álltunk, mikor a pontőrök utánunk szóltak, tévesen mondták, bármikor elmehetünk a túra során a Kanázsvárra. Nosza egy gyors elhatározás, legyen inkább így! Legalábbis Dani nagyon nem akart az Oroszlánvárra menni, és igazából engem is vonzott az, hogy próbálkozzunk a többi csapattól inkább eltérő stratégiával. Árpi nem mondott véleményt. Bár úgy igazából a túra közben sohasem…
Itt váltunk el Frodó, Lakat és Petra csapatától, és a piros kereszten indultunk tovább. Volt egy kísérteties hangulatú gyertyános, majd kikötöttünk egy erdészháznál, ahol a női wc-ket kellett megszámolni. A jelekből ítélve odabenn egy nagyobb csoport mulatott, még szerencse hogy lámpákkal mozgolódásunkra nem jöttek ki. Még józanul se nagyon lehetett volna nekik feldolgozni egy olyan információt, hogy három srác éjjel kettőkor előbukkan a sötétből, és a női wc-t keresi..:-)
Továbbálltunk hát, és a szebbik nem tematikáját követve hamarosan a Csiklósd-kúthoz értünk. Onnan pedig bejutottunk az Ilona-völgy felső részébe. Innentől Daninak meg nekem ismerős volt a terep, hiszen tavasszal a sárga jelzést követő a Rákóczi jelvényszerző túráról egy kis kitérőt téve már jártunk itt. És igen, sötétben is szép volt a vízesés. :-)
Folyamatos volt az emelkedő a Sas-kőig, de elég jól bírtuk. Az országos kék jelzés jól kitaposott, enyhe emelkedőjén alig-alig pihentünk meg. A Sas-kőn fagyos szél fújt, és a turista emlékmű tövében megleltük a pontőrök sátrát. Csapatunk nevéhez méltó vidámsággal köszöntöttem a bent lévőket, a fogadtatásunk azonban minden lelkesedést nélkülözött. Gondolkodás nélkül választottunk egy matricát a Szent István csevicéhez (másik az Oroszlánvár lett volna), és sietve magukra is hagytuk a két, hidegben elgyötört pontőrt. Lejjebb ereszkedtünk, a fák között jobb idő volt. A Petőfi-forrásnál behúzódtunk a „kisebbik” esőházba, lehunytuk egy kicsit a szemünket. Ezt követően komoly vitát folytattunk arról, menjünk-e egyből a Szent István csevicéhez feladatozni, vagy inkább menjünk el Parádóhutára, hogy onnan hová kapunk matricát. Titkon nagyon reménykedtünk egy feladatos őrzött pontban valahol Parád környékén, de a turistatérképre pillantva azért ki lehetett logikázni a valószínű kimenetelt: Egyik valahol Galyatető felé, másik pedig talán Parádsasváron. És ahogy később kiderült, ez így is volt…
A döntés végül a Szent István csevice lett, oda ereszkedtünk le, közben lassacskán ránk virradt. Aggteleki feladat várt ránk, mi lehet ez? Vasúti pálya építése, igen! A vonat feleúton lemászott a pályáról, de mivel a balesetvizsgálók úgy határoztak, hogy ebben annak megépítői nem hibásak, nem vontak le pontot miatta. Itt megtudtuk, mindössze negyedikek vagyunk akik náluk járnak. Sokan jöttek erre Parád felől, matrica nélkül. Milyen jó hogy mi nem futottunk bele ilyen helyzetbe sehol a pályán…
Parádóhuta felé indultunk tovább, az ifjúsági tábort azonban nem leltük meg. Hacsak a feltúrt építési területtel körülvett házikó nem az lett volna. Hangulatjavítónak ekkor került elő a konyakos üveg, tele hamis vagy eredeti, de mindenképpen fogyaszthatónak ítélt Szkander bég konyakkal.(Ez az albán szeszipar előszeretettel hamisított remeke, kár hogy idehaza nem forgalmazzák.)
Eseménytelen kilométerek következtek, és benne jártunk már a délelőttben, amikor Parád központjába értünk. Megkerestünk pár fakultatív pontot, aztán elkezdtük az őrzöttet keresni, amiről azt tudtuk hogy egy emlékműnél van. Már néhány perce a téren tébláboltunk, gondolkodva hogy másik emlékművet kéne keresnünk, vagy esetleg nézzünk be a kocsmákba, mikor egyik pontőr kijött a déli oldalon álló műintézményből, méltatlankodva hogy mi még ezt se vagyunk képesek megtalálni, pedig még írásos tájékoztatót is hagytak. Nos, egy oszlopon lévő, sárga reklámplakátra ragasztott sárga színű lappal nagyon ki voltunk ám segítve! Na de mindegy, itt igazolódott be balsejtelmünk, hogy Parádsasváron lenne még feladat. 50 pontért kell-e nekünk egy jó kis betonutas oda-vissza gyaloglás, ez volt a kérdés. Hosszasan néztük a térképet. Nehéz döntés volt, de nem vállaltuk be. Még bőven volt a szintidőből, és már el is indultunk visszafelé a bázisra, kicsit szomorúan, hogy a pálya így kitolt velünk. Parádfürdőt elhagyva a nap során már harmadszor jártunk az Ilona-völgyben, és megint egy újabb szakaszát érintettük két fakultatív pont kedvéért. Amit lehetett még útközben, azt összegereblyéztük, csak a volt bányaüzemnél a fenyőre erősített tábla nem került elő. Ezen a túrán vagy a csapatunk volt nagyon figyelmetlen, vagy tele volt a pálya olyan fakultatív pontokkal, ahol a válasz a „nem létezik a megjelölt tereptárgy” lett volna. (Apropó, tábla: Még induláskor, Mátraderecskén egyik utca elején láttunk egy tiltó táblát, amire az volt írva „5t”, szóval itt ne rendezzetek téli túrát!)
Még volt vagy három óránk a szintidőből, amikor megérkeztünk a kúp tövébe, ahol a Kanázsvár magasodik. Az őrzött pont is ott volt, nem kellett hozzá megmászni a csúcsot, mi ettől függetlenül azért megtettük, ha már volt időnk. De előbb felidéztük a mecseki horgászás emlékét. Sikerrel, ráadásul az én kezemben volt a bot! Ezt követően a csúcson ejtőztünk egy kicsit, és fél ötkor, ismét együtt az egészen a Vörösmarty turistaházig elkalandozó Tri-oxo izé csapattal, besétáltunk a bázisra. (Persze előtte az udvaron még elszórakoztunk azzal, hogy „kimatekozzuk” a betűs rejtvény megfejtését, amiből egy alkotóelem még hiányzott. Találkoztunk ám a túra során gonosz rossz pontőrrel, aki kérés nélkül írta fel nekünk azt a betűt a menetlevélre, amire semmi szükségünk nem volt!) Lezöttyentem a hálózsákomra, de nem volt a lábamban az a megszokott kegyetlen fáradtság. És még álmos sem voltam. Nem számolgattunk időtúllépésől származó büntetőpontokat, és ráadásul még világosban érkeztünk vissza. Olyan szokatlan volt így…A vacsorával, sörözéssel, beszélgetéssel persze szépen eltelt aztán az idő. A társaságból utolsók között hunytam le a szememet, kilenc óra körül.
A 23. helyezést sikerült megcsípnünk, ami a mindössze 6 érintett őrzött pontot, és a túra végének kényszerű ellazázását tekintve, talán nem is olyan rossz eredmény. Otthon kiszámoltuk, 49 kilométert gyalogoltunk. És abban mindannyian egyetértettünk, hogy az őrzött helyeken kevés pontot lehetett szerezni, kevesebbet mint az előző túrákon, és ez a rendszer nem igazán jött be nekünk.
Köszönjük tehát a túra ismételt megszervezését, és kíváncsian várjuk, Szegeden milyen pálya, és milyen pontrendszer vár ránk. Remélem lesz egy őrzött pont a tápéi kompon, mivel nagyon szeretek kompozni… :-)
A Brutálisan Vidám Vaddisznók csapat nevében a beszámolót írta:
Pásti Tamás Share
|
|
|
Őrség - Biharite ezüstérme |
E-mail írása |
|
Írta: Hegedűs Zoltán - Bihari Természetbarát Egyesület
|
|
Ezüstérmes a Biharite csapata!
 2010. október 22-24 között került megrendezésre a VIII. Hamahama túlélőtúra, melynek az Őrség adott otthont. A Bihari Természetbarát Egyesület által indított 5 fős csapat (Bálint Zoltán, Balogh Tamás, Hegedűs Csaba, Hegedűs Zoltán, és Varga Zsolt) embertelen küzdelemben, 70 km-es erőltetett gyaloglással, az induló 97 csapat közül a második helyezést érte el, pillanatok alatt felkeltve az érdeklődést Berettyóújfalu, illetve a Biharite iránt.
Mi is az a túlélőtúra?
Egy vándortúra, melyet évente két alkalommal rendeznek meg, mindig más és más tájegységben. A 3-5 fő közötti csapatok 23 órakor rajtolnak el, majd a saját stratégiájuknak megfelelően igyekeznek minél több őrzött és őrzetlen pontot gyalogosan felkeresni, útközben pedig minél több menet közbeni (ún. „transzfer”) feladatot megoldani. Az a csapat győz, amelyik a rendelkezésre álló 18 óra alatt a legtöbb pontot gyűjti be.
Városunkban, Berettyóújfaluban is találkozhattunk hasonló rendezvénnyel, hiszen a Biharite minden évben megrendezi a Bihari Természetbarát Kupát, mely a két órás menetidővel, és a városban kijelölt pályával kellemes, könnyed kikapcsolódást, egyben szórakozási lehetőséget nyújt bármely korosztálynak, családoknak, baráti, munkahelyi társaságoknak.
A sikerről.
Talán nem is volt olyan csapat az országban, akik messzebbről érkeztek Szentgotthárdra, mint mi. A fél napos utazást követően gyorsan elfoglaltuk szálláshelyünket a sportcsarnok egyik félreeső folyosóján, majd a gondosan előkészített ruházatot felöltve az eligazításra siettünk.
Büszkeség töltött el bennünket, hogy sokakhoz hasonlóan egységes csapatruhában (póló, sapka, láthatósági mellény, passtartó, kamásli, mindegyik feliratozva) jelentünk meg a rajthelyen, mely az egyesületünk sok éves sikeres működésének egyik apró hozadéka.
Éjfél előtt, amikor más édes álmát alussza meleg szobájában, mi nekivágtunk a sötét erdőnek, a fagyponttal barátkozó hidegnek, hogy a holtidőkkel együtt 19 órásra bővülő tortúrán megmérettessük magunkat.
Mivel minden csapat más erőnlétben áll rajthoz, más stratégiát, útvonalat választ, a hosszú gyaloglás során csak néha futunk össze egy-egy csapattal pár pillanat erejéig, minden más pillanatban egyedül bolyongunk a sötét erdőben, hegyekben.
A túra első harmadában az álmossággal kellett megküzdeni. A munkával, majd utazással eltöltött nap után erős fáradtság tör ez emberre éjfél után. Bár most mindannyian tartani tudtuk magunkban a lelket, nem felejtjük el azt a Bükki túlélőtúrát, ahol a Bélkő tetején a fáradtság győzött, és fél órára lefeküdtünk aludni a nyirkos, vizes kavicsútra a kora hajnali hidegben.
Az álmosság holtpontja után a napfelkelte előtti lehűlés teszi próbára az embert. Itt még van erőnk gondolkozni, hogy miért nem választunk inkább egy meleg szobát, egy kényelmes ágyat? A kérdés minden alkalommal felmerül, a választ viszont soha nem tudjuk. Pityerszer alatt végül megérkezik a várva-várt hajnal, magával hozva az enyhülést adó napsugarakat, és megmutatva az addig rejtett Őrséget, annak minden csodájával. Gyakori Erdélyi túrázóként leginkább a Királyerdőre emlékeztetett bennünket az ország legnyugatibb vidéke, melyet nyugodt szívvel ajánlunk mindenkinek.
Őriszentpéteren, mely tervezett útvonalunk felén található, egy kisebb pihenéssel igyekeztünk feltölteni megcsappant energiakészletünket. Késlekedni nem lehetett, hiszen a rendelkezésre álló idő minden pillanatban apad, és tudtuk, a táv legnehezebb szakasza vár ránk.
Az Őrségben nincsenek nagy szintkülönbségek, 50 km megtétele után viszont már minden lépés fájdalmas. Elértünk hát a túra harmadik, egyben legnehezebb harmadát, ahol már nem a természettel, hanem önmagunkkal küzdöttünk. Hosszú, végtelenek tűnő lankák, lassan gyarapodó kilométerek, gyorsan gyarapodó vízhólyagok, egyre jobban fájó talp.
Néhányunk bakancsa már átázott, akié nem, az belülről izzadt át. Fokozódik a fáradtság, már minden porcikánk töretlen fájdalomingert küld az agyba, ráadásul rengeteg feladatot kell megoldani, airsoft fegyverrel lőni, futás, fekvőtámasz, térképismeret, meseírás kötött szavakból, logótervezés, betűmozaik, amőba, perselyürítés időre, kő-papír-olló, tovább, tovább, tovább, a sokszor dagonyázóra gyúrt sárban, pocsolyában.
Valahol itt veszítettük el a realitás fonalát. Eltompulnak az érzékelések, elveszítjük az idő, hő és éhségérzetet. Csak azt érezzük, hogy fáj, és hogy egymásra vigyázva menni kell, senkit hátra nem hagyva, gondosan figyelve az útvonalra, hogy beérjünk szintidő előtt a célba.
Sikerült. A regisztrációs asztal előtt félig álomban, félig holtan összerogyva úgy éreztük, a kereken 70 km legyaloglásával nagyjából az 5-15. helyre futja majd.
Másnap, az eredményhirdetésen jött a meglepetés, a csapatnevünk csak nem akart elhangozni a visszafelé induló eredményhirdetéskor. Majd a még nagyobb szenzáció, dobogósok vagyunk, sőt, másodikak lettünk 97 csapat közül!
Szerintem a túlélőtúrák történetében nem örült még úgy senki helyezésnek, mint mi a dobogó középső fokának.
Az elmúlt évek alapos felkészülése, és szakmai képzése meghozta a gyümölcsét. A csapatban idén három fő bronz fokozatú gyalogos túravezető (B.Z., B.T., V.Zs.), valamint egy ezüst fokozatú gyalogos, és bronz fokozatú kerékpáros túravezető (H.Z.) tett sikeres elméleti és gyakorlati vizsgát, mely nagyban megalapozta a verseny sikerét. A megszerzett bizonyítványhoz a fentiek mellett gratuláció illeti Nagy Attila tagunkat is, aki szintén gyalogos szakágban szerzett bronz fokozatú túravezetői képesítést.
Bár a küzdelem emberfeletti volt, valódi harc a túlélésért, már most tudjuk, biztosan ott leszünk a következő versenyen is. Cél a dobogó legfelső foka, hogy az ország legjobb csapata a berettyóújfalui Biharite legyen!
További képek, élménybeszámolók: www.biharite.hu
Hegedűs Zoltán
elnök
Bihari Természetbarát Egyesület Share
|
|
Mecseki csörtetés |
E-mail írása |
|
Írta: Pásti Tamás
|
|
Hamahama VII. – Mecsek
A Vidám Baszk Vaddisznók csapat csörtetésének krónikája.
Bonyhádon a kilences kocsiállásnál várakozva találkozom az első túrás arcokkal. A „falujáró” várható menetideje Hosszúhetény, kultúrház megállóig körülbelül egy óra lesz. Váralja, Máza, Szászvár, Kárász –figyelik a mögöttem ülő versenytársak a településeket jelző táblákat. Látványos szerpentinen érjük el Zobákpusztát, ami után már lassan készülődni kezdünk a leszálláshoz.
A busz elmegy, nekem meg a nevemet kiáltják. A szemben lévő oldalon ott áll Dani, a Vidám Vaddisznók csapat egyik alapembere, egyenesen Szegedről. Nagyon fel van dobva, mert stoppal jött, és sikerült valahol Mórahalom környékén egy olyan szerencsés fuvart találnia, aki némi kitérővel ugyan, de a faluig hozta. Most a többi szegedi kollégát várja, akik hamarosan meg is érkeznek a Pécs felől jövő, zsúfolt busszal. Vonulás az iskolához, még találunk helyet az egyik bordásfal mellett, ahol egy vékony szőnyeg is jut, extra gyanánt. „Tudtam én hogy nem kell polifoamot hozni.” :)
Kirándulást szervezünk a „Tavernába”, ahol ugyan nincs Szalon sör, de van ingyen csocsó, az udvaron parkoló Ikarus 266-os (laprugó-ráncajtó mindhalálig…), és elvetemült földrajzos és biológus társaimmal rögtönzött térképet készítünk az asztalon a poharak és üvegek segítségével arról, hogy ki melyik részéről érkezett ide az országnak. Ahogy sötétedik, visszaballagunk. Befut Zsolti is a következő busszal, illetve Frodó és a „másik” Zsolti is, autóval.
Közben kiderül, hogy két háromfősre tervezett csapatunkból (a Vidám, és a Baszk Vaddisznókból) hiányzás miatt egyetlen ötfős csapatnak kell alakulnia. Így áll össze az új csapat: „Vidám Baszk Vaddisznók”.
Az eligazítás kint az udvaron. Előzőleg azt találgattuk odabenn, merre lesznek a pálya határai. Kint meglátjuk a kivetített térképet, ami alapján nem jön be az a tippünk, hogy a hegység keleti és északi fele alkotja majd zömmel a pályát. Nem tűnik túl jónak, mert az Árpádtetőn túli területekkel kevés út köti össze a hozzánk közelebbi részt. Ráadásul Komló belterületén nincs pont, számomra ez csalódás. Ha rajtam múlt volna…talán a szénosztályozó előtt lett volna egy őrzött pont...:)
Az „itinier” először csak nagyon kicsiben látszik a kivetítőn. De akárhogy is nézem, a Koszonya-tetőnél bizony 04:00 van írva a zárás időpontjának. És tényleg. Mesteri szivatás, jobb mint amikor a Karancs csak reggel nyitott ki a múlt tavaszi túrán. Elsők között startolunk 22:58-kor, a csapatfotó elkészítése után.
Abban állapodunk meg, hogy először irány Koszonya, aztán majd talán a Tubes. A Köves-tető (ahol a busz is átjött) bő félórás út, a kezdeti friss erővel. Innen egy kis dzsungelharc is emeli a hangulatot a turistaösvényen, de kisvártatva rajta vagyunk a Koszonya felé vezető úton. A sötétben is érezzük, az itteni úthibákkal valami nincs rendben. Túl hirtelenek, túl egyenletesen futnak egy törésvonal mentén. A Béta-akna tömedékelése itt alighanem kicsit rosszabbul sikerült…
Elérjük a pontot fél egy fele, ahol a standard kérdés után („Az autót lehet asztalnak használni?”) gyorsan kitöltjük a tesztet, és még bizonytalanul válaszolunk Attilának, a pontőrnek is, aki stratégiánk felől érdeklődik. Ami tényleg nincs még kialakítva. Tempózunk a betonon Árpádtető felé, jó az út, itt még csukott szemmel is lehet haladni. Mert úgy kezdek már álmosodni. Pedig még alig két órája jövünk, és az éjszaka jó része még hátra van. A Mecsextrém Parknál extrém pihenőt tartunk – a bobpálya indító állomásán, ahol egyébként minden tárva-nyitva, ha akarnánk, a fél berendezést elvihetnénk. „Mennyibe kerül egy meganyúl?” – így a kérdés. Hát, én ilyen névből meg kell mondjam, először valami édesség nevére tippelek, már kezdek is valami büfészerű építményt keresni, aztán derül ki hogy ez a játszópark-belépő neve…Van világítás, így itt nézegetjük meg a térképet. Végül is Mánfa mellett döntünk, több okból is. A 66-os úton gyalogolni éjszaka még elmegy, a csak hajnal felé nyitó Tubesig nincs elég pont, kavarogni kéne az erdőben sokat, Mánfa felé pedig sorban van több is.
Nem jutunk messzire, a következő 51-es számú tereppont egy éjjel-nappali büfé a főút mellett. Itt a többiek bevágnak egy hamburgert, én csak egy fröccsel frissítem magam. A rádióból meg szól a zene: „Tonights gonna be a good night…”. És kint is vagyunk a 66-oson. A magyar 66-os ugyan nem olyan hosszú mint USA-beli megfelelője, de azért híres-hírhedt, leginkább baleseteiről. A jól autózható-motorozható, de azért éles kanyarokban ember-alakú fekete plakátok jelzik, nem árt ésszel vezetni ezen a szakaszon.
A TV-torony mint egy világító szemű óriás robot, vigyázza Mánfát. Csönd van a faluban, egy róka oson el előttünk, szájában erősen baromfinak tűnő zsákmányával. Fél négykor ott is vagyunk a második őrzött ponton. A halandzsa-vers jópofa, a második versszakot én vállalom, nem okoz gondot. Mikor a feladatot elmondták, azt hittem hogy minimum 20 sor lesz egy versszak :)
Haladunk tovább, és már oldódik a sötétség, mikor a Kőfejtő-kutat keressük egy szűk szurdokvölgyben. Dagonya, végre otthonos környezet a vaddisznó-csapat számára…Ha már átjöttünk a patakon , akkor nincs miért visszatérnünk a Nagy-Mély-völgyben futó útra, hanem a piros kereszt jelzést választjuk, ami Vágottpusztára vezet. Annak ellenére, hogy a völgyben megsűrűsödnek körülöttünk a csapatok, nincs aki a mi példánkat követi. Jelentkezzen az, aki járt Vágottpusztán, kíváncsi lennék mennyi csapat követte a miénkéhez hasonló stratégiát a pályának ezen szakaszán…Ami ugye abból állt, hogy a legnyugatibb útvonal mentén sűrűsödő fakultatív pontokat érintettük, a helyett hogy a Mánfa és Tubes közötti területet középen taroltuk volna le, kitérőket téve jobbra-balra egy-egy forrás kedvéért.
Kicsit bealszunk amíg a közel szintben haladó sárga jelzést követjük, a Büdös-kútnál tartjuk a következő pihenőt, ahol kapásból három fakultatív pont is van. Szép szakasz jön, a Remete-rét felé, és a Sós-hegyen „három óra elhagyatottság” után találkozunk egy másik csapattal. Itt még van erőnk kilátót mászni, már csak azért is, mert az itteni 10 pontos kérdés válaszát fent kell keresni. Ez után másszuk a Tubest, ahol is medvehagymától illatozik az egész erdő. Nyolc után érünk a harmadik őrzött pontra. Zsolti jól horgászik, meg vagyunk elégedve a zsákmánnyal. A pontőrök itt jelzik, alig néhány csapat van aki harmadikként érkezett hozzájuk – azaz nem állhatunk túl rosszul. És észrevétlenül repül el a délelőtt. A Misina alatti sípályán tapossuk a füvet, majd a Kantavár felé vesszük az irányt. Itt sem futunk össze csapattal, egészen amíg az Árpádtetőt a Tubes aljával összekötő útra nem érünk, ahol viszont tömegek mozognak mindkét irányba. Itt tartunk egy következő, reggelizős pihenőt. Ha még azt akarjuk hogy a Cigány-hegy és a Zengő is meglegyen, akkor innen hajtani kell. Ráadásul betonozni fogunk, ami ennyi megtett út után már elég rossz…
Nincs más hátra, beszélgetünk hogy azért valahogy elteljen az éjszaka már érintett útszakasz Árpádtetőtől Béta-aknáig. Én Danit tartom szóval (és közben diktáljuk a tempót), a többiek picivel mögöttünk szintén elmélyülnek valami témában. Néha-néha órámra nézek, próbálom megbecsülni, teljesíthető-e a tervünk. A megtett kilométerekkel arányosan csökken a bizodalmam benne. Zobákpuszta előtt kisebb esőt kapunk, fülledt a levegő, fogy az erő. Pont előttünk bezárják a boltot – pedig egy sör jól esett volna. Kisebb pihenés után már érzem is az utóbbi műutas kilométereket. Alig bírok talpra állni, fáj mindenem. Házi pálinkát dobok le fájdalomcsillapítónak és hangulatjavítónak, így megyünk tovább. Megpróbálom énekléssel feldobni a hangulatot, ez időlegesen sikerül is. „Ifa megy a hegyen”, aztán a Hétköznapi Csalódások Komlóról szóló dala is sorra kerül…
Egyre többször nézek a térképre, egyre rövidebb távok tűnnek egyre hosszabbnak. A vadászház körül leszek először pesszimista – és mondom, hogy nem biztos hogy odaérünk. A kéken mászunk a Cigány-hegyre, mintegy bemelegítésképp a Zengő előtt. Egy lendülettel megy, de nagyon kiveszi az erőmet. Az őrzött ponton kábé úgy nyúlok a tea után, hogy azt remélem, cukor van benne, pótolja valami elszállt erőmet. 14:45 múlt, az előttünk lévő csapatból mondják, át lehet érni négyre, a pont zárási idejéig a Zengőre. A térkép alapján pontatlanul becsüljük mennyi odáig a távolság, mint kiderült bizony majd’ 5 kilométer volt. Talán ez így jó, mert 3-3,5 kilométernél mi nem tippeljük ott és akkor messzebbre…
A csapatom rohanni kezd (amint meglátjuk a Zengőt, a maga teljes életnagyságában), keresztül a felé vezető nyergen. Kivagyok már, egyszerűen nem bírok velük futni. Szerencsére a nagy lépteim megteszik a magukét, így nem maradok le nagyon. Közben elhagyjuk az előttünk lévő csapatot – mint később megtudjuk, ez kisebb lelki törést okozott nekik. (De azért ők is még időben értek a Zengőre.) Azt mondom a többieknek: Menjetek, mindegy mi lesz, ha beledöglök is, de 15:59-re fent leszek a tetőn. Fél négy körül állok meg ott, ahol a sárga jelzés egy meredek ösvénybe vált, és toronyirányt vezet a csúcsra. Talán elsősorban a lelkierőt kell összegyűjtenem. És nekivágok. Sok a kiálló fagyökér, szerencsére olyanok mintha lépcsőn mennék. De attól még szenvedek. Egy szem kekszet rágok el két perc alatt, meg-megállok, megint haladok, kicsit szédelegve, valamivel a csapattársaim mögött. 15:50 körül már látom a tornyot, laposodik az emelkedő is. Igen, meglesz most már! Szerencsére elég sokan vannak, sok a holtidőnk is lesz ez által, így lehetőségem van kicsit összeszedni magamat. Mint egy éve a Karancson, ott is gyilkos volt az emelkedő, és ott sem volt aztán erőm a kilátóba felmászni. Frodó és Dani megoldják a labdás feladatot. Itt tényleg medicinlabdát is kellett volna adni, úgy viccesebb lett volna. Amúgy éjszaka biztos még jobb móka lehetett…::)
Innen már lassan ereszkedünk. Idő van, egyszer még el is tévedünk majdnem. Az iskola előtt még kitöltjük a transzferek maradékát, és még szintidőn belül, beérünk.
Nagyon álmos vagyok már, a vacsoráért is szinte csukott szemmel állok sorba. Gyorsan elköszönök a két Zsoltitól, akiknek még az este Budapestre kell érniük (merész vállalkozás) – aztán alvás is…
Reggel már úgy ébredek, hogy azért nem fáj minden lépés, mint előző este. Ez határozottan pozitívan érint, két kört is teszek a zsíros kenyeres asztal felé. Az első húszba mindenképpen tippeljük magunkat az eredményhirdetés kezdetekor. Aztán amikor már az első öt helyezettet állítják fel, és köztük vagyunk, egyre hihetetlenebbnek tűnik a dolog. X pont ebből, Y abból, nem ezek nem mi vagyunk! Ezek sem! Dobogót mászhatunk, noha a Dobogó-tető kimaradt a pontjaink közül…Nos, elég valószínűnek tűnik hogy ezt a rekordunkat se fogjuk egyhamar megdönteni…
Jó stratégia, jó csapat, kis rohanás, némi szerencse – ezek kellettek a harmadik helyezéshez. Hazaútban még Frodóval elbuszozunk Komlóra (szeretne benyomást gyűjteni a városról), onnan ütemes menetrendű vasúti/vonatpótló közlekedés híján Sásdig stoppolunk (a helyiekkel történő beszélgetés hiányzott volna, szocio-élményekkel is gazdagodunk). Sásdon jól csúszik a pécsi sörgyár remeke, itt szállunk fel végül a hazafelé tartó vonatra, fél tizenkettő körül.
A szervezésben most sem kellett csalódnunk, a mecseki táj is tetszett, jó időnk volt – így ahogy Dani fogalmazott, most csak magunkat kellett legyőznünk, nem az elemekkel küzdöttünk. Az ötbetűs feladvány megfejtését jelentő helyen pedig szeretnénk ősszel ott lenni…
Pásti Tamás
Vidám Baszk Vaddisznók csapat Share
|
|
Zöld alakulat a Mecsekben
|
E-mail írása |
|
Írta: Debrei Attila
|
|
VII. Hamahama Mecsek – ergo:
Hogy tévedhetsz el egy ismeretlen erdőben!
Nagyon vártam már ezt a túrát, mint ahogy az eddigi hamahamás túrákat is, mert nagyon jó volt a szervezés, nagyon jó volt a hangulat, szépséges helyeken jártunk és hát egy egészséges elfáradásnál nincs jobb egy túrázó számára. Mi a párommal, Robival már csütörtök este lezavartunk egy Debrecen-Budapest oda-vissza utat, autóval, éjfélkor értünk haza, szóval nem sokat aludtunk. Pénteken vártuk Tomi bajtársunkat, hogy felvegyen minket, aztán mentünk Misó túratársunkért és irány a nagy Mecsek!
Szerencsére egy olyan szuper járgánnyal mentünk, hogy meg sem fájdult a derekunk és a hátunk a hátsó ülésen egész úton. De azért ezt leszámítva is iszonyú hosszú volt az út. Fél 11-kor indultunk el és olyna fél 5 körül értünk a bázisra. Szinte csak pár szervező volt még ott. Kinéztük a tornaterem bejárati ajtajával sréen szemben található sarkot (értitek nem?) és letáboroztunk, próbáltunk pihenni. Hát Tominak sikerült is, füldugóval és kendővel a szemén nem volt nehéz.
Lassan telt az idő, de a tornaterem annál gyorsabban telítődött. Az eligazítás iszonyú későn volt, már minden bajunk volt, annyira mehetnékünk volt. Ráadásul mind a mellett, hogy egy óra késésben voltak a srácok, a hangtechnikával is gondok voltak. Aztán egyszer csak hirtelen megkaptuk a feladatot, amit felrajzoltunk újonnan vásárolt térképünkre és irány a naaaaagy sötétség a naaaagy ismeretlen erdőkbe. Előtte még egy gyors csapatfotón is pózolhattunk, bár sehogy sem értettük minek kell előre ölelgetni a nyereményes köcsögöt.
Ahogy kimentünk az iskola kapuján rögtön jobbra fordultunk, majd ki a falucska főútjára és utána szintén jobbra tartottunk. Aztán kiérkeztünk a főútra, ahol is akkora hibát követtünk el, hogy csak na. Nem jobbra fordultunk, hanem balra. Kb. 2 km után valahogy feltűnt Tominak, hogy valami nem stimmel, mert még mindig a bázisfalu határánál járunk. Persze én mondtam azt, hogy tuti, hogy jó felé megyünk, bízzanak bennem. Bíztak. Ez volt a vesztük. Utána az enyém is. Gyorsan megfordultunk és mint akit kergetnek belehúztunk az amúgy sem lassú tempónkba és immár a jó irány felé vettük az utunkat.
Nem sokkal ezután ismét eltévelyedtünk. Utólag már tudjuk, nem vettük észre azt a fránya jelet az út mellett a patkára festve, mi balgák a fák oldalán kerestük. Ezért – mint utólag a világosban kiderült – egy elhagyott bánya melletti műúton tettünk meg ismét pár km-t, feleslegesen. Ekkora már ideges volt a kis csapatunk minden tagja. Valahogyan elkolbászoltunk a Koszonya-tető tetejére, ahol megkaptuk a tippelős feladatot. Felderült az arcom, hogy én kinyomtattam az okosságokat a Mecsekről (amiben talán azokra a kérdésekre is benne vannak a válaszok), amiket a szervezők tettek fel a túra honlapjára, derültségem azonban hamar alábbhagyott, mert sehol sem találtam a puskát. Hát tippeltünk. Utána megkerestük azt a Kőszegi-forrást, amihez az út a medvehagymákon vezetett. Hát az egész túrán talán ez az egy igazi élményem volt. Az az illat! Majdnem belefeküdtem. És én tudom milyen a medvehagyma leves íze is, mert vagy két hete azt főztem otthon. Hát az is isteni! Ajánlom mindenkinek.
Így utólag elárulom, mi szedtünk egy szatyor medvehagymát – úgy tudom nem védett növény – és ismét főzök egy jó krémlevest belőle. Miután megtaláltuk a forrást, tovább indultunk Budafa felé. Hajnal fél 6 körül értünk oda azt hiszem. Egy édes kis templom és a fázós pontőrök vártak bennünket. No meg egy jól szituált versike. A pontőrök végig sem tudták mondani mi a feladat, annyira izgatott lettem, hogy meg kell tanulni a kifüggesztett vers első két versszakát, arra alapozva, hoyg irodalomból mindig ötös voltam, verset tanulni kifejezetten szerettem. De amikor elolvastam az első két sort, megkérdeztem, hogy biztos, hogy nem az Anyám tyúkja-t kell elszavalni? Ez a vers – ha az volt az egyáltalán – borzalmas volt. Tomi bevállalta a második versszakot – halkan jegyzem meg én lefotóztam a verset és nem egyezik a második versszak a honlapra feltettel – mi hárman pedig az elsőt. Mondanom sem kell, talán 20 percig tanultuk, az istennek nem bírtuk megjegyezni. Tominak sikerült valahogy, bár a 2. versszak talán könnyebb volt mint az első.
Hát igen. Mit is gondoltak a szervezők? Hát azt, hogy hajnali fél 6-kor, csaknem 7 óra túrázás és esetleg pár kilométeres eltévedés után talpán vagy inkább bakancsán legyen az a túrázó, aki ezt szó szerint elszavalja. Az egész versből egy szó maradt meg igazán nekünk: a mamsi plény. Mi a fene az a mamsi plény? Ezen gondolkoztunk az egész hátralévő túra alatt. Mindjárt fel is rajzoltam a menetlevélre, én akkor, ott egy amőbának gondoltam. Szóval ennél az ep-nél nagyon lefáradtunk. Ráadásul kiváló túratársunk, Misó egész éjjel fárasztott bennünket a favicceivel. Pl. hogyan lesz fából vaskarika. Hát ezt nem tőlem fogjátok megtudni! Miután elhagytuk a mamsi plényes ep-t, átmentünk a Mánfa nevű falun és útközben azt döntöttük el, hogy megfogjuk az útba eső őrizetlen pontokat és szépen visszamegyünk a bázisra. Talán csak miattam, de talán a sok eltévedés miatt is, elment a kedvünk ettől a túrától. Az volt a legnagyobb szívfájdalmunk, hogy nem voltunk olyan ponton, ahol legalább egy szép kilátás lett volna a mecseki hegyekre.
Most, hogy már olvastam egy túrabeszámolót és láttam pár fotót tudom, hogy a Zengőről volt szép kilátás, de oda már nem nagyon akaródzott nekünk felmenni. Szóval iyen rosszul még nem teljesített a Zöld alakulat. De ilyen messzire nem is jövünk mégegyszer túrázni, az is biztos. Hosszú is volt az odautazás, hosszú volt a várakozás a rajtig. Fáradtak voltunk. Persze, ha én nem nyavalygok a fiúk biztosan mentek volna még több ep-hez is, de elhagyni meg nem akartak, amit becsülök bennük. Most a változatosság kedvéért nem a térdem ment gallyra, hanem a combbelsőmben meghúzódott egy ínszalag, ami már a végére iszonyatos fájdalmat okozott. Sajnos. Amúgy a mecseki erdőségek nagyon szemetesek, mi jártunk olyan helyeken, ahol több konténer sem lett volna elég, annyi szemét volt, így nem volt nehéz egy szemeteszsáknyit bevinni a bázisra. Miután leadtuk a menetlevelet – én egy frankó versikét is költöttem, amit már nem tudok, hogy leadtunk vagy elhagytam túra közben -, megkaptuk a színes és érdekes kitűzőnket, lezuhanyoztunk, aludtunk pár órát, majd olyan fél 5 körül, 6 órás autózás után hazérkeztünk a mi kis városkánkba éjjel fél 11 környékén.
Nagy Szilvia
Sziszó
Zöld alakulat Share
|
|
DreamTeam: MECSEK - 2010 |
E-mail írása |
|
Írta: Gedei Dóri
|
VII. HAMAHAMA TÚLÉLŐTÚRA - MECSEK
2010. május 07-09.
Az eddigi legszebb túlélőtúra
Eljött hát a nagy nap, hogy egy újabb őrületes túlélőtúrán vegyünk részt. Szokott módon nagy lendülettel, reményekkel telve indultunk útnak.
Száguldásunkat az M6-os autópályán egy baleset miatti elterelés törte meg. De mi nem adtuk fel ilyen könnyen! A régi 6-os főúton továbbhaladva lassan megérkeztünk a szálláshelyünkre: Hosszúhetény, Általános Iskola. Mivel az eligazítást és az indítás első felét lekéstük, így gyorsan megkerestük a szervezőket, elintéztük a szokásos adminisztrációt. Közben megkaptuk a pályakiírást, melyet Öcsi azonnal kezelésbe vett, és elkezdte a térképen a megadott pontokat bejelölni.
Mire befejezte rájöttünk, hogy ez az útvonal nekünk most kicsit nagy falat, ezért megbeszéltük, hogy csak a felét teljesítjük, és a bázis környékét járjuk be. Utólag visszagondolva ez egy nagyon jó döntés volt. A csapatfotó után rögtön el is indultunk az első őrzött pont felé a Koszonya- tetőre.
tovább a teljes cikkre
Share
|
|
|
